[ a könyvtippet írta Gábor Palkó ] A regényműfaj történetében a kezdetektől kiemelt a jelentősége annak a sajátos “közvetítésnek”, amely egyrészt a regényszereplők cselekvései, érzései, a regénytér díszletvilága és, másrészt a voltaképpeni regényszöveg között történik. A prózaszövegek olvasása – függetlenül attól, hogy e mögött mindenekelőtt műfaji konvenciót vagy antropológiai sajátszerűséget tételezünk fel – egy olyan kommunikációs szituációt idéz meg, amelynek szerepei (elbeszélő/mesélő és a hallgató) a prózaelméletek szempontrendszerét éppúgy meghatározza, mint a regényről folyó kritikai és közbeszédet. Sebald regényének egyes szám első személyű narrátora a közvetítés mikéntjére sajátosan nagy hangsúlyt vet azáltal, hogy a voltaképpeni főhős, Austerlitz szavainak a „tolmácsolásában” minduntalan a függő beszédhelyzetre utal. A regényszövegben az elbeszélő és az elbeszélt viszonyát jelölni hivatott „mondta” unos-untalan ismétlése azt az illúziót kelti a befogadóban, hogy az elbeszélő szerepe vagy „közbejötte” mindössze az általa hallottak továbbadására korlátozódik, puszta beszámoló, amely mind a fantáziát, mind pedig az elemző reflexiót kizárja. Mintha ezt a képzetet erősítenék a szövegbe ékelt fényképek is, hiszen a fotográfia köznapi felfogása és a társadalmi praxisban betöltött funkciója egyaránt a rögzítés és az objektív megjelenítést képzeteit preferálja. A regény azonban eltörli a fenti, rögzítettnek és rögzítőnek hitt hatáselemek ilyen funkcióját. A tudományos kutatás és a fényképes rögzítés - az írás analógiái - azzal párhuzamosan lehetetlenülnek el, hogy az azokat végrehajtó alany önmagára vonatkozó tudásra tesz szert, olyan tudásra, amely végül felszámolja önmagát.

[ infó ] Sebald, W. G.: Austerlitz. (original language: magyar) ford. Blaschtik Éva. Európa, Budapest, 2007 .